Biztosan láttatok már mindannyian fényképeket is a nagy eseményről, de most megragadom az alkalmat, hogy aki esetleg lemaradt volna, az lássa, hogy milyenek is voltunk. Minden kislány arról álmodik (jó esetben), hogy egyszer menyasszony lesz és aznap ő lesz a világon a legszebb, íme hát a mi egyik legszebb napunk:
És utoljára egy kevesek által ismert kép...Esküvői Hírmondónk:
A nagy találkozás
A keresztény naptár szerint 2001-et írtunk és ősz volt, méghozzá október hava, amikor is Edina és én először megpillantottuk egymást. Történt ugyanis, hogy be lettünk mutatva egymásnak. Egy közös barátunk nevezett H. Ágnes, akit közületek sokan csak Ágiként ismertek, megszervezte a nagy találkozást. Akkoriban én már jó ideje magányos farkasként róttam Budapest utcáit (Edina pedig magányos farkasnőként) és bevallom férfiasan panaszkodtam Áginak, mint jó barátomnak, hogy ez a párkeresés egy lehetetlen dolog. Hát így esett, hogy Edina is és én is elmentünk a Kertészeti Egyetem gólyabáljára, mely egy nagyszabású zenés-táncos összejövetel volt. Én Gyuszikával az oldalamon érkeztem a Villányi útra, Edina pedig a kertészlány-koszorú részeként. Szépen bemutatkoztunk, mindenki mindenkivel, aztán majdnem annyiban is maradt.
Szerelem első látásra?
Lehet, illetve biztos, hogy van, de a mi esetünkben szerintem nem erről volt szó. Megítélésem szerint én nem vagyok annyira szép, hogy rögtön belém lehessen szeretni, úgyhogy ezt az esetet kizárhatjuk. Edina helyes volt, de egy ilyen esemény alkalmával sok mindent lehet csinálni, csak beszélgetni és megismerkedni nem. Egyrészt sötét van (zsákbamacska), másrészt üvölt a zene (beszélgetés kizárt). Ennek ellenére valahogy mégiscsak váltottunk egy pár szót, megtudtunk egymásról egy-két alapinformációt és a legfontosabb, hogy elkértem Edina telefonszámát abban maradtunk, hogy idézem „majd hívlak”.
A sánta lovag
1 És nem telt bele csak egy pár nap és hívtam is és mondtam Edinának, hogy nagyon szeretnék vele találkozni, csak sajnos gipszben fekszem. Történt ugyanis, hogy nem először és nem is utoljára egy kicsit lesérültem egy kosárlabdaedzés alkalmával. Ám pár hét múlva, alighogy levették rólam a fekvőgipszet, hívtam Edinát, randevút kértem és kaptam. Az Adam Clark téren találkoztunk. Emlékszem, hogy listát írtam a 86-os buszon miről beszélgessünk majd. Nagyon aggódtam amiatt, hogy kukán ülünk majd egymás mellett. Aztán később kiderült, hogy Edina is aggódott és Ő is listát írt. A lényeg, hogy végül találkoztunk a „Clarkon”, Edina segített nekem felbicegni a Várba – ekkor ugyanis még erősen húztam a lábam – és mivel nagyon hideg volt beültünk a Cafe Miroba. Edina egy pohár vörösbort rendelt, én is így tettem.
Te is? Én is!
A Cafe Miro nem messze a Szentháromság tértől az Úri utca és a Szentháromság utca sarkán található. Bementünk, leültünk, rendeltünk és elkezdtünk beszélgetni. Érdekes, de a listánkra nem is nagyon volt szükség. Csak úgy mindenféle kötöttség nélkül dumáltunk. És hát mit csinál két ember az első találkozáskor? Megmondom: keresi a közös pontokat. Szerencsére mi elég sok közös pontot találtunk és ezzel már az elején sok minden eldőlt. A sok közös pont egyike volt, hogy mindkettőnket a Vérmezőn tologattak a babakocsiban meg hogy mindketten a másodikak vagyunk a három testvér sorában és érdekes módom mindketten a második emeleten lakunk (Számomra továbbra is rejtély ez a sok különös egybeesés). A hetek, hónapok, évek során aztán az is kiderült, hogy mindenben nem hasonlítunk egymásra. Szerencsére…
Attól kezdve…
Szinte minden nap találkoztunk. Eleinte kicsit tétova lehettem, mert egyszer meg is mondta nekem Edina, hogy nyugodtam mondjam meg ha nem akarok vele többet találkozni. Azt hiszem akkor csókoltam meg először, a lépcsőházuk kapujában, így a kérdés is meg lett válaszolva. Habár arra is emlékszem, hogy az a november életem leghidegebb novembere volt. Sokat róttuk a flasztert és én marhára fáztam. Aztán később már felmerészkedtünk egymáshoz, így a tél meghozta az enyhülést.
A tetthely: Szent István Bazilika

Miért?
Elsősorban azért, mert egy családi hagyományt igyekszünk fenntartani. Még annak idején nagyszüleim (Szabó Erzsébet és Dankó Zsigmond) kezdték a sort, amikor 1945. decemberében itt házasodtak meg. Sőt talán még ezt megelőzően nagyanyám nővére is itt házasodott. Aztán később Katalin nénikém is itt esküdött csakúgy, mint 1977. március 12-én szüleim (Györgyfalvy Éva és Dankó László). Hát ezért esett a választásunk a Szent István Bazilikára meg persze azért, mert a világ egyik legszebb temploma. Időközben aztán az is kiderült, hogy Edina révén is érdekeltek vagyunk, eme helyszínt illetően, ugyanis Edina dédszülei is itt fogadtak örök hűséget egymásnak, még valamikor a múlt század elején.
Felcseperedtünk – Vendég a háznál
Dénes
Jómagam, 1982. március 19-én 18 óra 30 perckor láttam meg a napvilágot a budapesti Szent János Kórház egy elhagyatott szülőszobáján. Állítólag hamar és könnyen megszülettem, viszont lila volt a fejem, mert a köldökzsinór a nyakamon volt. Végül kiderült, hogy ezt megúsztam. Aztán hazavittek és egészen egy éves koromig a Budapest, XII. kerületi lakosként tengettem az életemet a Szamos utcában. Ekkor aztán áttettem a székhelyemet Óbudára, méghozzá az akkor még Magyar Lajos (ma Kiskorona) néven futó tömbház egy 7. emeleti lakásába. Márton bátyám és jómagam mellé hamarosan befutott Katalin nevű húgom is, így ’85-től kezdve már hárman boldogítottuk a kedves szüleinket. A bölcsi kimaradt az életemből, de az ovi nem. A mókus utcába jártam, rádió volt a jelem. Kétszer jártam a kiscsoportot, de nem azért mert megbuktam, hanem mert korán kezdtem az ovit. Ovi után jött a suli, a messze földön híres Ilku Pál Általános Iskola (amit egyébként mindenki csak ’Kerék’-ként aposztrofált). Az 1.A-ban kezdtem hányattatott alsó tagozatos pályafutásomat. Itt tényleg majdnem megbuktam, de kiderült, hogy nem én voltam a hülye, hanem a tanító néni. Mellesleg felavattak kisdobosnak, de a lényeg, hogy innentől kezdve nem nagyon volt gond a tanulással. Próbáltam úgy lavírozni, hogy minimális befektetéssel érjem el a jó osztályzatokat. Valamikor ez idő tájt költöztünk a Huszti útra, ahol egészen mostanáig laktam. Azt hiszem 2. osztályban beírattak szolfézsre és fél évig zongorázni is tanultam, közben pedig külön tornára is jártam. 3.-ban elhagytam az A osztályt és a B-be, a sporttagozatra távoztam. A zongorát feladtam, kosarazni kezdtem, méghozzá a Budapest Honvédban. Heti 3-4 edzés volt, hétvégén meg meccsek. A csapattal bejártuk kis hazánkat, sőt igaz kevés sikerrel, de megjártuk Olaszországot, Németországot és Franciaországot is. Magasságomat tekintve csak egy kicsit voltam magasabb az átlagnál. Az igazi áttörés kb. 14 éves koromban jött, amikor is (Marci
bátyám szíves engedelmével) irtózatos növekedésbe kezdtem. Csak nőttem és nőttem és mire tényleg jól megnőttem a körülmények úgy hozták, hogy leálltam a kosárlabda versenyszerűen való űzésétől. Közben a Kerék gimnáziummá avanzsált. Természetesen maradtam, csak a B-ből visszamentem az A-ba, az angol tagozatra. Jó eredménnyel le is érettségiztem. Így történt, hogy 12 évet húztam le egy iskolában. Nehéz is volt elválni. 3 2 Aztán két évet töltöttem el egy szakközépiskolában, a Nagymező utcában. Időközben megismerkedtem egy lánnyal, aki egész komolynak tűnt. Majd jött a főiskola, a Szent István Egyetem, három évet lehúztam ott is. Nem volt könnyű, de csak sikerült, 2005-ben értelmiségi lettem. Közben az a lány még mindig velem volt. Olyannyira, hogy 2003. július 20-a óta már jegyben jártunk. Egyébként ez egész a Margitszigeten történt, mármint az eljegyzés. Szóval ott tartottam, hogy értelmiségi lettem, aztán pedig a történelem érdekes hozományának és egy pár kedves rokonomnak köszönhetően a világ másik felén tanyáztam 7 hónapig, azzal a már fent említett lánnyal egy kompániában. Seattle volt a hely neve, ahol több mint fél évet töltöttünk és világot láttunk. 2006 nyarán a lánnyal együtt hazatértünk Magyarországra. Azóta tervezem a jövőmet és az a lány azóta is velem van, úgy néz ki most már így is maradunk. Örökre…
Edina
Edina drága 1982. május 29-én jött a világra Walthier Edina Zsuzsannaként, szintén a Szent János Kórházban. Annyit tudok, hogy sok hajjal született, de a születés körülményeiről bővebb
információk nem állnak a rendelkezésemre. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az I. kerületi Attila út 71. szám alatti lakásukba tértek vele haza a szülei. A kis Edina (alias Cici-Mici) az oviban a cica jelet kapta magának. Majd 3 év tétovázás után beíratták a Kosciuskó Tádé Zenei Tagozatos Általános Iskolába. A kislány életét ekkor különórák sokasága jellemezte: zongora, művészi torna, hittan. Emellett a cserkészet fontos jellemformáló erőt képviselt életében. Azt is tudni vélem, hogy a sport és a mozgás végigkísérte a lány életét. Edina a zene tagozaton sokat énekelt, de hat év után kitűnő tanulmányi eredményének köszönhetően elhagyni kényszerült az iskolát a Toldi Ferenc Gimnáziumba. A lány 2 év után átigazol a Szent Imre Gimnáziumba, mert idézem: ” a Toldiban az osztálytársaim erőszakosak voltak, én pedig szelíd”. Ezt hallván jogosnak tűnik ez a lépés. Edina 2000-ben jelesre érettségizet és a Kertészeti Egyetemre felvételizett és felvételt nyert. Ez egyetem viszont nem nyert nála, így tehát egy újabb jogosnak tűnő lépés következett: otthagyta az egyetemet. Aztán ismerkedett meg egy kétes hírű D. Dénes, III.
kerületi lakossal. Edina eztán egy éven át bébiszitterkedett egy háromgyerekes családnál, majd felvételizett a Testnevelési Egyetem testnevelőtanári szakára. Ott azóta sok sikert könyvelhetett el magának, nemcsak a tanulásban, hanem a sportéletben is. Tagja volt például a magyar bajnok step-aerobic csapatnak, amely az ausztráliai VB-re is kiutazott. Egyetemi éveit megszakítva szerénységemmel 7 hónapot töltött az Egyesült Államok beli Seattle-ben, majd visszatérve folytatta tanulmányait. 2006. szeptemberében Edina feladva leánykori nevét felvette a Dankó-Walthier Edina Zsuzsanna nevet. Egyelőre itt tartunk most.
Szerelem első látásra?
Lehet, illetve biztos, hogy van, de a mi esetünkben szerintem nem erről volt szó. Megítélésem szerint én nem vagyok annyira szép, hogy rögtön belém lehessen szeretni, úgyhogy ezt az esetet kizárhatjuk. Edina helyes volt, de egy ilyen esemény alkalmával sok mindent lehet csinálni, csak beszélgetni és megismerkedni nem. Egyrészt sötét van (zsákbamacska), másrészt üvölt a zene (beszélgetés kizárt). Ennek ellenére valahogy mégiscsak váltottunk egy pár szót, megtudtunk egymásról egy-két alapinformációt és a legfontosabb, hogy elkértem Edina telefonszámát abban maradtunk, hogy idézem „majd hívlak”.
A sánta lovag
1 És nem telt bele csak egy pár nap és hívtam is és mondtam Edinának, hogy nagyon szeretnék vele találkozni, csak sajnos gipszben fekszem. Történt ugyanis, hogy nem először és nem is utoljára egy kicsit lesérültem egy kosárlabdaedzés alkalmával. Ám pár hét múlva, alighogy levették rólam a fekvőgipszet, hívtam Edinát, randevút kértem és kaptam. Az Adam Clark téren találkoztunk. Emlékszem, hogy listát írtam a 86-os buszon miről beszélgessünk majd. Nagyon aggódtam amiatt, hogy kukán ülünk majd egymás mellett. Aztán később kiderült, hogy Edina is aggódott és Ő is listát írt. A lényeg, hogy végül találkoztunk a „Clarkon”, Edina segített nekem felbicegni a Várba – ekkor ugyanis még erősen húztam a lábam – és mivel nagyon hideg volt beültünk a Cafe Miroba. Edina egy pohár vörösbort rendelt, én is így tettem.
Te is? Én is!
A Cafe Miro nem messze a Szentháromság tértől az Úri utca és a Szentháromság utca sarkán található. Bementünk, leültünk, rendeltünk és elkezdtünk beszélgetni. Érdekes, de a listánkra nem is nagyon volt szükség. Csak úgy mindenféle kötöttség nélkül dumáltunk. És hát mit csinál két ember az első találkozáskor? Megmondom: keresi a közös pontokat. Szerencsére mi elég sok közös pontot találtunk és ezzel már az elején sok minden eldőlt. A sok közös pont egyike volt, hogy mindkettőnket a Vérmezőn tologattak a babakocsiban meg hogy mindketten a másodikak vagyunk a három testvér sorában és érdekes módom mindketten a második emeleten lakunk (Számomra továbbra is rejtély ez a sok különös egybeesés). A hetek, hónapok, évek során aztán az is kiderült, hogy mindenben nem hasonlítunk egymásra. Szerencsére…
Attól kezdve…
Szinte minden nap találkoztunk. Eleinte kicsit tétova lehettem, mert egyszer meg is mondta nekem Edina, hogy nyugodtam mondjam meg ha nem akarok vele többet találkozni. Azt hiszem akkor csókoltam meg először, a lépcsőházuk kapujában, így a kérdés is meg lett válaszolva. Habár arra is emlékszem, hogy az a november életem leghidegebb novembere volt. Sokat róttuk a flasztert és én marhára fáztam. Aztán később már felmerészkedtünk egymáshoz, így a tél meghozta az enyhülést.
A tetthely: Szent István Bazilika

Miért?
Elsősorban azért, mert egy családi hagyományt igyekszünk fenntartani. Még annak idején nagyszüleim (Szabó Erzsébet és Dankó Zsigmond) kezdték a sort, amikor 1945. decemberében itt házasodtak meg. Sőt talán még ezt megelőzően nagyanyám nővére is itt házasodott. Aztán később Katalin nénikém is itt esküdött csakúgy, mint 1977. március 12-én szüleim (Györgyfalvy Éva és Dankó László). Hát ezért esett a választásunk a Szent István Bazilikára meg persze azért, mert a világ egyik legszebb temploma. Időközben aztán az is kiderült, hogy Edina révén is érdekeltek vagyunk, eme helyszínt illetően, ugyanis Edina dédszülei is itt fogadtak örök hűséget egymásnak, még valamikor a múlt század elején.
Felcseperedtünk – Vendég a háznál
Dénes

Jómagam, 1982. március 19-én 18 óra 30 perckor láttam meg a napvilágot a budapesti Szent János Kórház egy elhagyatott szülőszobáján. Állítólag hamar és könnyen megszülettem, viszont lila volt a fejem, mert a köldökzsinór a nyakamon volt. Végül kiderült, hogy ezt megúsztam. Aztán hazavittek és egészen egy éves koromig a Budapest, XII. kerületi lakosként tengettem az életemet a Szamos utcában. Ekkor aztán áttettem a székhelyemet Óbudára, méghozzá az akkor még Magyar Lajos (ma Kiskorona) néven futó tömbház egy 7. emeleti lakásába. Márton bátyám és jómagam mellé hamarosan befutott Katalin nevű húgom is, így ’85-től kezdve már hárman boldogítottuk a kedves szüleinket. A bölcsi kimaradt az életemből, de az ovi nem. A mókus utcába jártam, rádió volt a jelem. Kétszer jártam a kiscsoportot, de nem azért mert megbuktam, hanem mert korán kezdtem az ovit. Ovi után jött a suli, a messze földön híres Ilku Pál Általános Iskola (amit egyébként mindenki csak ’Kerék’-ként aposztrofált). Az 1.A-ban kezdtem hányattatott alsó tagozatos pályafutásomat. Itt tényleg majdnem megbuktam, de kiderült, hogy nem én voltam a hülye, hanem a tanító néni. Mellesleg felavattak kisdobosnak, de a lényeg, hogy innentől kezdve nem nagyon volt gond a tanulással. Próbáltam úgy lavírozni, hogy minimális befektetéssel érjem el a jó osztályzatokat. Valamikor ez idő tájt költöztünk a Huszti útra, ahol egészen mostanáig laktam. Azt hiszem 2. osztályban beírattak szolfézsre és fél évig zongorázni is tanultam, közben pedig külön tornára is jártam. 3.-ban elhagytam az A osztályt és a B-be, a sporttagozatra távoztam. A zongorát feladtam, kosarazni kezdtem, méghozzá a Budapest Honvédban. Heti 3-4 edzés volt, hétvégén meg meccsek. A csapattal bejártuk kis hazánkat, sőt igaz kevés sikerrel, de megjártuk Olaszországot, Németországot és Franciaországot is. Magasságomat tekintve csak egy kicsit voltam magasabb az átlagnál. Az igazi áttörés kb. 14 éves koromban jött, amikor is (Marci
bátyám szíves engedelmével) irtózatos növekedésbe kezdtem. Csak nőttem és nőttem és mire tényleg jól megnőttem a körülmények úgy hozták, hogy leálltam a kosárlabda versenyszerűen való űzésétől. Közben a Kerék gimnáziummá avanzsált. Természetesen maradtam, csak a B-ből visszamentem az A-ba, az angol tagozatra. Jó eredménnyel le is érettségiztem. Így történt, hogy 12 évet húztam le egy iskolában. Nehéz is volt elválni. 3 2 Aztán két évet töltöttem el egy szakközépiskolában, a Nagymező utcában. Időközben megismerkedtem egy lánnyal, aki egész komolynak tűnt. Majd jött a főiskola, a Szent István Egyetem, három évet lehúztam ott is. Nem volt könnyű, de csak sikerült, 2005-ben értelmiségi lettem. Közben az a lány még mindig velem volt. Olyannyira, hogy 2003. július 20-a óta már jegyben jártunk. Egyébként ez egész a Margitszigeten történt, mármint az eljegyzés. Szóval ott tartottam, hogy értelmiségi lettem, aztán pedig a történelem érdekes hozományának és egy pár kedves rokonomnak köszönhetően a világ másik felén tanyáztam 7 hónapig, azzal a már fent említett lánnyal egy kompániában. Seattle volt a hely neve, ahol több mint fél évet töltöttünk és világot láttunk. 2006 nyarán a lánnyal együtt hazatértünk Magyarországra. Azóta tervezem a jövőmet és az a lány azóta is velem van, úgy néz ki most már így is maradunk. Örökre…Edina
Edina drága 1982. május 29-én jött a világra Walthier Edina Zsuzsannaként, szintén a Szent János Kórházban. Annyit tudok, hogy sok hajjal született, de a születés körülményeiről bővebb
információk nem állnak a rendelkezésemre. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az I. kerületi Attila út 71. szám alatti lakásukba tértek vele haza a szülei. A kis Edina (alias Cici-Mici) az oviban a cica jelet kapta magának. Majd 3 év tétovázás után beíratták a Kosciuskó Tádé Zenei Tagozatos Általános Iskolába. A kislány életét ekkor különórák sokasága jellemezte: zongora, művészi torna, hittan. Emellett a cserkészet fontos jellemformáló erőt képviselt életében. Azt is tudni vélem, hogy a sport és a mozgás végigkísérte a lány életét. Edina a zene tagozaton sokat énekelt, de hat év után kitűnő tanulmányi eredményének köszönhetően elhagyni kényszerült az iskolát a Toldi Ferenc Gimnáziumba. A lány 2 év után átigazol a Szent Imre Gimnáziumba, mert idézem: ” a Toldiban az osztálytársaim erőszakosak voltak, én pedig szelíd”. Ezt hallván jogosnak tűnik ez a lépés. Edina 2000-ben jelesre érettségizet és a Kertészeti Egyetemre felvételizett és felvételt nyert. Ez egyetem viszont nem nyert nála, így tehát egy újabb jogosnak tűnő lépés következett: otthagyta az egyetemet. Aztán ismerkedett meg egy kétes hírű D. Dénes, III.
kerületi lakossal. Edina eztán egy éven át bébiszitterkedett egy háromgyerekes családnál, majd felvételizett a Testnevelési Egyetem testnevelőtanári szakára. Ott azóta sok sikert könyvelhetett el magának, nemcsak a tanulásban, hanem a sportéletben is. Tagja volt például a magyar bajnok step-aerobic csapatnak, amely az ausztráliai VB-re is kiutazott. Egyetemi éveit megszakítva szerénységemmel 7 hónapot töltött az Egyesült Államok beli Seattle-ben, majd visszatérve folytatta tanulmányait. 2006. szeptemberében Edina feladva leánykori nevét felvette a Dankó-Walthier Edina Zsuzsanna nevet. Egyelőre itt tartunk most.











Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése